Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos
Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos a szokásos
kis ügyeket (sérelmeket, félelmeket) is sokkal
nagyobbnak látni (ítélni, mondani) a valóságosnál
(s többnyire nagyobbak is), tehát állandó
stresszben él, magától értetődik, hogy sokkal több
időt és teret (energiát és gyógyszert) fordít
(használ el) a megértés (az elfogadás, a kicsinyítés)
gyakorlására (kísérletére), s a megbotránkozás (az
indulat, a tettlegesség) visszatartására (fékezésére),
sőt az önkéntelen (a védekező?) cinizmusra is.
Például arra, hogy a távcsövet fordítva tegye
a szeméhez (netán behunyja a szemét),
s ily módon távolibbnak lássa (ne is lássa),
ami az orra előtt szaglik. Vagy hogy befogja a fülét,
a száját, hogy meg se hallja, ki se csússzon
a nyelvéről a „kikérem magamnak” vagy a
„dögölj meg” gumilövedéke. Magyarán szólva
olyan terepen és tudatállapotban tehetetlenkedik,
ahonnan előre nem, s már visszafelé se haladhat,
legfeljebb helyben járhat, s fölfelé vagy lefelé,
olyan ügyek és távlatok irányában tapogatódzhat,
amelyekről úgyszólván semmit sem tud.
Amelyeket előbb meg kellene határoznia,
azután pedig le kellene kicsinyítenie (édesgetnie)
az érzékszervei, az intellektusa (a gondolkodása)
szintjére, hogy a képzelet és a lelemény (az intuíció?,
az alázat?, a hit?) által felemelkedhessen hozzájuk,
a teste, a személyisége fölötti valóságba.
