Helybenhagyja az ítéletet
Arra döbben rá, hogy egyre inkább
magával beszél meg mindent,
ráadásul nem csak az elején, amikor
eszébe jut, vagy a vége felé, amikor
döntenie kell, hanem egyáltalán.
Mintha nem volna kivel, mert mindenki,
aki arra a hullámhosszra volt
beállítódva, meghalt, messze van, nincs,
„idegenekkel” meg képtelen ugyanolyan
kapcsolatra. Mintha belenyugodott volna,
hogy ami (ha akarja, ha nem) úgyszólván
folyamatosan és könyörtelenül
foglalkoztatja, egyre kevésbé tartozik
másra, még ha akad is, akiben ugyanúgy
befelé fordultak a tükrök, s akárhová néz,
önmagát találja. Mintha attól tartana,
hogy nevetség tárgyává válik,
mert olyasmiben akadt el (azon rágódik),
ami mindenki számára „magától
értetődő”, sőt, a gyengébbeknek is
evidencia. Mintha az élete függne a
megszólalástól, s ahelyett, hogy
próbát tenne, tapogatózna, kinyitná az
ablakot, az ajtót, hallgat inkább,
tehetetlenkedik, helybenhagyja az ítéletet,
ami szerint némely irányból (pozícióból?,
szemszögből?) nézve nem is létezik már.
