Ragacs
Nyomódik, nehezül, eltömíti a rostát. Ami
átjut mégis, az alul odaragad. S mert
rendületlenül állnak ott, és szinte semmi sem
éri el az odakészített edényeket (zsákot, sajtárt,
melencét stb.), elégedetlenek... Először csak a
szemük koppan, aztán a szerkezetet kezdik el
nézegetni, tapogatni, közelebbről is szemügyre
venni. Hajlamosak az ésszerű magyarázat
elfogadására, átmenetileg a kis hazugságot is
elhiszik, nehezen teszik rá a kezüket a
fogantyúkra, a talpfákra, akárhová… Végső
esetben már nem is ők, hanem valamely rajtuk
kívüli erő (szándék? igazság?) működik, ami
folyton visszaállítana valami (talán sohasem
létezett) állapotot (álmot? emléket? mit?)…
Két sóhajtás között még imádkoznak vagy
káromkodnak is egyet, ki-ki a neveltetése vagy a
vérmérséklete szerint. Aztán már csak az állati
ordítás, a ketrec, az istálló, a csarnok, az „égi
sátor” ropogása, beszakadása, összedőlése, s a
romokon taposó lábak dobogása (ficánkolása)
hallatszik... Mind emlékeznek ilyesmire, vagy
hallottak róla, mégsem képesek eldönteni, hogy
képzelődnek-e, vagy most történik velük.
Mi több, hogy velük is megtörténhet-e mindez,
ha állnak csak a gyerekek, az anyák és az öregek
mögött, s szájtátva, értetlenül nézik, ahogy az
előttük állók leheletétől olvadni kezd a ragacs,
s az első csepp (szem?, darab?, potyadék?)
megjelenik az edény alján.
