Széttartó kerekek, szanaszét szövegek
Nem a bicska, a szemtől szembe, az „egyiknek
meg kell halnia”, a végső dolgok egyértelműsége,
kegyetlensége, a világot egyben tartó kihívása
(ítélete, ítélet-végrehajtása), hanem a nyimnyám,
a kulimász, a sanda, a gyáva, a kisszerű (a
középszerű) elkenések, megalkuvások, susmusok
megalázkodások, seggnyalások, a partvonalról
bekiabálások-mindentudások-gyilkolások,
a bratyik, a mutyik. Nem a „tulajdonosi tájékozódás”,
a szabadon fölemelt fej, a megfontolt, a saját
vélemény, a hiteles megszólalás, a tevékeny
részvétel, hanem az álnok simogatásért, falazásért,
koncért, alamizsnáért hallgatás-hangoskodás,
a pillanatnyi, az éppen-való előnyért, örömért,
a tál lencséért (dicséretért, ólmelegért) átengedett,
elcserélt, eladott elsőszülöttségi jogok,
önbecsülések, méltóságok, igazságok, az „itt valahol,
ott valahol négy-öt magyar összehajol” búsulás,
a tehetetlenség, sunnyogás, az érzelmes tocsogás
örökkévalósága. Nem az „üljük körül az asztalt”,
(a tüzet), az „oldjuk meg” családi, törzsi (sorstársi?,
emberi?) természetessége (okossága, alázatossága,
szándéka), a szót a szóba kulcsoló megengedés
(megmaradás?) fölénye, ereje (imája, verse, hite),
hanem a végtelenben sem, a sohasem találkozó
síneken csattogó-kaffogó, a bizonytalanba
(a semmibe?, a halálba?) robogó széttartó kerekek,
szanaszét szövegek öngyilkos zakatolása…
