Ami (utólag) eszébe jutott
Azon rágódik (töpreng, bánkódik), hogy vajon
mi lett volna, ha nem hagyja magát, ha nem ragad oda
a kiszolgáltatottsághoz, ha nem hallgat el, hanem
tovább beszél (beszél csak). Ha nem a lépcsőházzal
és a járdával (az aszfalt puffadásaival, repedéseivel,
sebeivel) tárgyalja meg, ami (utólag) eszébe jutott,
hanem a viselkedésével (a keze fölemelésével, ordítással)
jelzi, hogy a tudata is ott van még. Ha nem süllyed bele
a vesztes (a beteg, az ostoba, a szerencsétlen),
szégyellnivaló szituációba, hanem megkapaszkodik
a pattanásnyi csöndben (holtpontban, döbbenetben,
bizonytalanságban). Ha a következő pillanat szabadnak
látszó terében (az ajtórésen, a kulcslyukon, a huzat
szárnyán) visszalopódzik, s újra kezdi, pontosítja,
kiegészíti, végigmondja, amit abbahagyott. Ha egy-egy
fontos szónál, részletnél hosszabban elidőzve,
maga elé engedi (hagyja működni) a közös nyelvet,
az automatikusan bekapcsolódó, a minden viszonylatban
érvényes kimondhatatlant. Ha váratlanul odatartja
a másik arcfelét is, s ekképp egyetlen mozdulattal
a helyére billenti (kizökkenti?) a lassan mozgó (a lusta?,
a megdermedt?, a megfellebbezhetetlen?), az önmagába
feledkezett szerkezetet (képzetet?, valóságot?). Ha a
megalázója szemében meglátja (megnézi, megfigyeli)
az öntörvényei (lendülete?, szeszélye?, esendősége?) szerint
(által?) lüktető, bilincsbe zárt, kettéhasadt univerzumot,
s megérzi (átéli?), hogy testestül-lelkestül részt vesz
milliárd és milliárd egyed egymást tükröző, egymásra ható
létezésében, mozgásában, változásában. Valamiben, ami
behorpad, kilyukad, megsemmisül az egyik pontján,
összeáll, kidudorodik, forogni kezd, helyére billen a
másikon... Ha ráébred (fölfogja, kihasználja), hogy
szembeszállhat, eloldaloghat, hogy mindig marad egy
megtehető (kikényszeríthető?) utolsó lépés, ami
(emberi számítás szerint) rajta múlik.
