Dühöng, szétrobban, a „plafonon van”
Dühöng, szétrobban, a „plafonon van”,
mert nem érti meg (félreérti) a társa, amit
mondott (mondani akart) neki, holott néha már
egyszerre ejtik ki ugyanazt a szót, sőt,
anélkül, hogy kinyitnák a szájukat, hosszasan
(értelmesen, nyugodtan) elbeszélgetnek
egymással. Mi több, szó nélkül fölállnak,
s mindketten, mintha nem is ők, hanem
a „helyzet” (az univerzum?) mozdulna meg,
elindulnak a konyhába ugyanazért.
Mi történhetett? Az egyetemes „szerkezet”
romlott el, s nem képes tisztán (világosan,
szabatosan) kifejezni, kidobogni a pillanatot?
Benne zavarodott meg a vízszintező,
robbant föl a közvetítővonal, gabalyodott bele
a világ a gondolkodás előtti „önmagába”?
Pontosabban kellene fogalmaznia?
Hallgatnia kellene? A társa „készülékében”
(készenlétében?) keletkezett hiba?
Miért jut eszébe, hogy a karambolban is,
az újrakezdésben is rajta kívüli, általa
ellenőrizhetetlen (kiismerhetetlen) akarat
(nehézkedés?, lendület?) érvényesül,
amely időről időre (váratlanul) átruházza rá
az intézkedés (a döntés?, a büntetés?)
hatalmát és felelősségét? Nem ruházza át?
Szolgalelkűségből (félelemből?, tudatlanságból?,
hiányos tudásból?, rutinból?, hitből?) kezdi el
a szárnyak csapkodását, óvatos suhogtatását?
Ahelyett, hogy felelősen (katonásan?, „emberhez
méltóan”?) bocsánatot kérne, s elröpülne?
Milyen bűnt követett el, ha nem?
