Tű

Befelé fordítja a leveleit.
Kapcsolgat. Elmegy. Viszi a
réseket. Rajtuk át
a reménytelenségig lelát.
Az az érzése, hogy
gyomorsavból van a világ.
Minden idegszálon
ugyanaz jön be. Aztán egy
vegetatív gyújtópontban
megáll a közepe.
Zuhog a sárga fény
a sajgó semmibe. Egyenként
égnek ki a fűszálak,
füstölődnek szalonnabőrré
a délutánok, serceg a
nyelv hegyén a tű. Ha fa,
akkor a kerítésen túl
nyújtózkodik már. Ha ember,
akkor most gyökerezik
földbe a lába. A szeme,
a füle, a darazsak
a száján, az orrán
röpködnek ki-be. A szó
beleveszik a levélközökbe.
Akárhová nyúl,
önmagát találja.