Ahogy dobog bennem a láb

Ahogy futnak el a napok,
s jön, jön közelebb a világ,
ha kicsit tovább maradok,
máris ott áll, hogy nincs tovább.

Ahogy dobog bennem a láb,
és kihagy, hogy nyomon vagyok,
egyszer csak megrázza magát,
s teljes fényében fölragyog.

Ahogy mintha adok-kapok,
s nem fájna, hogy ostobaság,
az a csúcs, hogy eljátssza, hogy,
hogy én ütöttem akkorát.

Ahogy az egész rajtam át,
és folyton beleakadok.