Fölmegy a padlásra

Fölmegy a padlásra a hólapátért, almát, diót,
hagymát is hoz le, az éjjel tíz centis hó esett,
most is esik (ki tudja?), legyen a közelében,
legyen közelebb, amire szüksége lehet. Egyre
inkább az apró dolgok, a már-már önmaguktól
ismétlődő, a gépies, mindennapi tennivalók
foglalják le, bűvölik el, úgy érzi, bennük
változatlanul megbízhat, megkapaszkodhat,
hogy kölcsönösen szükségük van egymásra.
A nagy ügyek (a világ ismételt megváltása, s a
hasonlók) nem ingerlik már. Két szinttel feljebb,
a padláson szétnézni, s még inkább valami
konkrét dologért fölmenni, az igen!, még ha
kicsit óvatosan (szorongva?) megy is néha, nem
ugrik-e elő a zűrzavarból, az egymásra hányt
(rakott, esett) bútorok, tárgyak (rozzant fotelok,
gyerek-íróasztalok, -kerékpárok, régi-régi
konyhaszekrények, polcok, a rengeteg doboz)
közül, mögül, alól valami élőlény (patkány?,
ember?), nem veri-e meg az ajtóval szemben
porosodó dobokat hirtelen valaki (a kamaszkor
szelleme?, a kaszás?), kigyullad-e a kezében
szorongatott zseblámpa, hogy a közlekedésre
szabadon hagyott, szűk folyosón (ösvényen)
meg ne botoljon valamiben… bele ne essen,
például az időgépbe, mert akkor tüstént a
gyerekkor, a szülőháza padlásán találja magát,
s aszalt szilvát, körtét, füstölt sonkát, kolbászt,
oldalast és a dédapja puskáját meg a pisztolyát
kezdi keresni, elfelejti, hogy miért is jött föl…
Megörül, hogy egy doboz sarkában vékony héjú
diót is talál (ami lent van a kamrában, azt hiába
töri meg, képtelen kipiszkálni a belét), s hogy
kevesebb a rohadt alma. Úgy látszik,
hosszabb távon, ha odafigyel, kitágul a pillanat,
kiegyenlítődnek az esélyek, legalábbis
közelítenek a kiegyenlítődéshez, csak ki kell
bírni odáig, csak ezt a mostanit, az éppen valót
kell túlélni valahogy (például el kell dobálni a
teraszról a havat, míg föl nem olvad, aztán meg
odafagy, mert akkor tavaszig ott marad), csak
folyton-folyvást rendet kell rakni maga körül,
hogy a rendkívülinek maradjon helye, még ha
tudja is róla, hogy csinál majd magának.