Mennyi belőle mégis?

A visszatérés a legnehezebb, alul minden
eltávozott már, vagy készülődik, felül minden
megérkezett már, vagy megérkezhetett volna,
középen fékezhetetlen a gravitáció, oldalt
nem lehet kiterjeszteni a szárnyakat (rögtön
beleakadnak a mindenségbe), hátul (hátul és
belül) működnek csak picike ejtőernyők, azokat
lehetne kinyitni, becsukni, összehangolni, de
amíg velük foglalatoskodik, önállósodik a
szerkezet, megnő a sebesség, s előbb-utóbb
ugyanott tart, ahol egyébként is tartott volna…
igaz, elfeledkezik közben a közelgő látványról,
az összevissza érzékeiről, s ha tetszik, önmaga
lesz megint, a részek (némely részletek)
szolgai ura, aki képes beleveszni a szerepébe,
aztán meg azon tépelődni, hogy amit tesz, átél,
az vajon a saját akaratából történik-e, vagy
a megfellebbezhetetlen rendezői utasítás szerint,
s ha úgy, akkor mennyi belőle mégis (van-e
egyáltalán), ami a sajátjából, s ha nincs,
akkor miért érzi, érezheti, hogy van, s miért
tűnődhet el, hogy van-e, miért mondja, hogy
visszatérés, ha azt sem tudja, hogy honnan
távozott el, s eltávozott-e egyáltalán,
miért gondolja, hogy a legnehezebb, ha csak
messziről, s csak az érkezési (az indulási?)
oldalát látja az állomásnak(?) (a becsapódás
helyének?), ha senkivel sem találkozott, aki az
érkezésről (indulásról?) hitelesen szólhatott volna?