Eszébe se jutott

Kikecmeregni a bozótból, fölkapaszkodni a
vizes köveken, szétnézni, integetni, elröpülni,
ez volt a program. Senki sem tudott
részleteket, csak a jelszót, senki sem
nézegette a térképet, csak a turistajeleket,
s amíg a tüskét szedegette a kezéből,
lábából, fenekéből, netán a kedvesét vagy a
gyerekét kurkászta, s a festőt szidta az
érthetetlen és a leázott jelzések miatt,
elment az idő. Eszébe se jutott, hogy
mi van, ha átejtették, ha helyben jár csak,
ha amihez viszonyít, a bozót, az ég s a
többi állat mozognak csupán, ha csak a
képzelete tüsténkedik újra meg újra,
amikor, úgy érzi, hogy…, ha az
történik csak, amire visszaemlékezik,
amit valahol (előző életében?) megélt már,
ami egy elsüllyedt világ fel-felbukkanó
bálnateste, -háta, -farka, szeszélyes
jéghegy-uszonya, s ami nem csupán a vízzel,
a tűzzel, a levegővel, a földdel érintkezteti,
s emeli, löki, röpteti ismeretlen és szédítő
magasságokba, hanem ugyanakkora erővel
húzza visszafelé is, egy mindennél
erőszakosabb középpontba, amely mint a
tőkesúly a vitorlást, lüktető egyensúlyban
tartja az egészet…, ha tehát fölösleges
a legfogékonyabb, a legtisztább reggeli
óráit (vagy a későbbieket) az újságok
olvasásával, a rádió hallgatásával, pláne a
tévé nézésével és hasonlókkal töltenie, mert
általuk csak a kurkászásban, a káromkodásban
juthat előbbre, még ha a teste megfeszítéséhez,
a nyelve forgatásához, a pillanatnyi
életben maradásához az effélék fölöttébb
szükségesnek mutatkoznának is.