Jót is akarhat

Mit tud meg rólad, megtudhat-e valami fontosat,
aki észreveszi, hogy összeomoltál, hogy
nagy bajban vagy? Meg akar-e tudni bármit is, netán
azzal a szándékkal, hogy most rögtön (vagy később)
ártson neked? Vagy csak a „nézd meg… és menj
tovább” spontán érzékelője villan föl a szemében,
miközben nem lép rád, nem rúg beléd, de jelzi, hogy
meglátott, s hogy még a pokolban is (ahová ő megy)
jobb (legalábbis neki), mint ez itt? Mitől
gyullad meg a tapló, hozza izzásba a lelket,
s pillantod meg magadat a tükörben, úgy tűnik,
utólag és homályosan csak, tehát nem tudhatod, hogy
akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy
amekkorára emlékezel, esetleg amekkorának
elképzeled, hogy lehetne? Azt sem, hogy mennyi
látszik belőle, annyi-e, amennyi valójában, annyi-e,
amennyi szerinted, vagy annyi amennyinek kívülről,
ki-ki a saját szemével, fülével, orrával, nyelvével,
ujjaival érzékeli, agyával felfogja, fantáziájával
becsomagolja? Bizonyos lehetsz-e benne, hogy
nem torzít a tükör, s hogy mint a messzi csillagok
fénye, nem évezredekkel (-milliókkal?) ezelőtti
állapotról tudósít-e, amelyre legfeljebb a génjeid
emlékeznek? Miért takarod le, akarod elzárni
(magad elől is), ha néha már azt a gyógyszert is
elfelejted bevenni, amelyiket azért szedsz, hogy a
gyógyszereket el ne felejtsd bevenni, ha körülírsz,
lefetyelsz az egyenes beszéd helyett, ha tapogatod,
simogatod, szelídítgeted csak a… mit is? (A
többi embert? Azt az egyet, aki még hagyja? A
kikerülhetetlent?) Miért, hogy eszedbe se jut, hogy
jót is akarhat, segíteni is akarhat, aki észrevett, s
belülre került, mielőtt becsukódtál volna előtte,
s hogy a menekülés, a titkolózás, a szégyenkezés,
a sírás-rívás helyett köszönteni kellene, hellyel
kínálni, s megkérdezni tőle, hogy hogy van?