Tömör

Most nagyon sötét, most el lehet
rontani egy szál gyufával is, most
moccanni sem kell, hogy a szeletek
hajszálvékonyan beleszoruljanak a
dobozba, hogy az utolsó ruha pontosan
ráégjen a halottra, most a tanult és
ráadásul mesteri verseket fabrikáló
kollega már a harmadik sorban
rágyújt és füttyent, hogy „jó, jó, de
mit akar mondani?”, most
el lehet rezegni a hegesztőpisztollyal
összeragasztott végső csöndig, a kézzel
kitapintható darálógép közelébe, most
a legalján érzi csak, ahogy
előbb a talpa, a lába feje, aztán a
lába szára, a térde, ahogy az egész teste
belesüllyed a tömör feketébe, most
a szeméig ér már, amikor szikrázva
kifordul a lemezből a hold,
s fölvillannak a fejük nélküli
halak, most az igazi tengert és az
igazi napot, ha kitalálja,
bármi történhet reggelig.