Saját árnyékát előzi a ló

Kövek között a rózsa, árva ég,
megint a súly, megint a szállanék.

Tüsténkedik a gravitáció,
saját árnyékát előzi a ló.

Célba futnak a maradék napok,
oda sietek, ahol ott vagyok.

Emitt a vég, amott az egy meg egy,
előbb a percek, aztán a helyek.

Mintha megcsúszott volna valaki,
s azon állna, hogy szurkolnak neki.

Jaj, mennyi szempont, elkötelezés,
s mind maga akar lenni az egész.

Mennyi egymáshoz kötözött világ,
milyen igéző összevisszaság.

Mintha közösen keresnénk a szót,
fölül az élő, alul a halott.

S újra meg újra elveszítenénk,
hogy még nagyobb legyen a veszteség.