Azt mondod, hold, azt mondják véged

Ahogy a nincsek összecsúsznak,
és megnő udvara a múltnak,
fölpislognak a messzi lámpák,
hogy a hátadat mutogassák.

Ahogy mint régi vers beindul,
s megáll a drótkerítésen túl,
s a kerítést, húznád a hálót,
s legyintenek, hogy ilyen már volt.

Ahogy mintha cáfolat lenne,
fehérlik fönt az árnyék cseppje,
azt mondod, hold, azt mondják, véged,
holott csupán égőt cserélnek.

Ahogy mint jégtorlasz, kivillan,
s elalszik mindenütt a villany,
de azután is látni véled,
mint kikapcsolt tévén a képet.

Ahogy hirtelen fölkeresnéd
Arany Jánost vagy Ady Endrét,
s ülnétek ott és hallgatnátok,
ahogy csöndesen elszivárog.