E. – ajtószárfa. Kötelességtudó, kemény. Ha az ajtó megereszkedik, kifeszíti a mellét. Huzatban remegve szorítja a falat. A festék eltakarja, de néha hallani, hogy perceg benne a szú.

A legutolsó huzat után, amikor a környező vakolat nagy része lehullott, E.-t kinevezték osztályvezetőnek. „Ez a mi emberünk. Ideje, hogy valaki rendet teremtsen” – mondogatták a felettesek.

E. örömmámorban úszott. A takarítónőnek is kezétcsókolomot köszönt, és jókat nevetett a beosztottak viccein. Nevetésében volt valami természetellenes: úgy nevetett, mintha csiklandoznák. De ez senkinek sem tűnt fel. A világ három hét után változott meg.

Először a gépírónő verte be a fejét. „Megszédültem? Nem értem” – ismételgette, miközben papírvágókéssel lapítgatta a daganatot. Aztán a kollégák következtek. Lassacskán minden beosztott. Híre kelt, hogy baj van az épülettel, szűkülnek az ajtók.

A vizsgálatot E. rendelte el. Megállapítást nyert, hogy az ajtók szabályosak, a dolgozók híztak el. Ráadásul egyesek isznak is. Nem csoda, ha nekimennek az ajtószárfának.

E. kifeszítette a mellét, és kiszólt, hogy jöhet a következő.