Kockakövek

1

Megérint, bemér a béka szeme.
Itt állok, pontosan szembe vele.
Ugyanúgy félve s mérve a távot,
magam is arra a hírre várok.
Hogy talán megfordul, eloldalog,
amiről naponta többet tudok.

Jelet ad a kavargó ősköd,
jönnek a félig ismerősök,
a mintha és a mi-lett-volna
elefántjából minden bolha.
Nem kérdeznek, belém se marnak,
csak behavaznak, odafagynak.

Annyi mindenről lemaradva,
hogy lassacskán belenyugodva
hagyatkozom a pillanatra,
mint apám szokott a lovakra
sötétben, rossz utakon, tudva:
gyeplő, korbács bajt csak fokozna.

Ez a meg-nem-írt-versek könyve,
itt nyugosznak a remekművek,
az elvetéltek, kikapartak.
Ez lehetne a tiszta ablak,
ahol a jövő betekinthet
kinyomtatott örömeinkbe.

Mert minden vers alkalmi vers,
alkalmat benne ne keress.
Magadban van, ha megtalálod.
De amikor csak varjú károg,
és azt hiszik: pacsirta szól,
nagy bűn rejtőzik valahol.

Ha nem fog már se cél, se part,
a ritmus talán összetart,
amíg a sötét kő alól
valaki megint visszaszól,
s fölkél belőlem, mint tojás
kabinjából a dobogás.

2

„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy.
Valami végképp elveszett,
a rugóvá tekert világból.” –
Szólt fiához a csordapásztor,
midőn a gyerek jóllakott,
s megint kezdte a csillagot.

Tudván, hogy kellenek hegyek,
mondá az úr: ez itt a hegy.
S mert becsmérelték némelyek,
lejjebb engedte az eget.
És elment. Hívták más ügyek.
Nos, azóta: ez itt a hegy.

Zabálhat, turkálhat, kifuthat,
a disznó belakta az ólat.
Otthon van. Úgy néz a világra
lassacskán, mint aki csinálta.
Ha az a nagy lelke nem volna,
moslékba bele se szagolna.

Ó, hogy riszálnak, riszoválnak.
Grófi udvarból? Cselédházak
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól?
Honnan? Ami itt ki-araszol,
az eredmény hánytató. Semmi!
Érdemes ezért? Megmaradni?

Felkötöd magad? Kit érdekel?
Magával van elfoglalva, el-
telve mind. Talán több lesz a hely?
Átmenetileg? És felemel-
kedhet mégis a jobb? Akivel
összefognál, ha már nem leszel?

A természetüknél fogva jók,
elfogynak ők is. Csupa volt,
s lehetett-volna a világ.
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág,
egy jó nagybácsi, vagy az isten
csak úgy, magadért megsegítsen.

3

A tanítványok szétszéledtek,
és elkezdődött a költészet,
a dal, a dal a mennyországról,
az istenről, isten fiáról…
és ahogy mentek, mendegéltek,
egy nagy sötét erdőbe értek.

Kondult a gyomor, megfordult a kés,
főműsor lett az esti etetés.
Amaz a múltját, emez álmait,
mézes emlőt szopott a harmadik.
A gazda állt az udvar közepén,
és dudorászott: az ám a legény…

„Ahol hatalom, ott az erkölcs”
– nézett rám, s az asztalra vágott.
„Nem krisztusok, okoskodások,
a fog tartotta meg a világot,
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs,
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!”

„Én nem versenyzek” – szólt a szikla,
és befeküdt a szélárnyékba.
Fölül, alatta és körötte
zúgott az „öld meg” s az „előre”.
Megtaposva, magára hagyva
azt hitte később, hogy túlélte.

Aki felkötötte a kolompot,
ne csináljon másokból bolondot,
kolompoljon! Biztatott nagymama.
És nyargaltam a mezőről haza,
csikócsengő nyakamban, utánam
egy ország, azaz: öcsém és árnyam.

Majd pontosan fölmérik azt is,
mi volt az élet, mi a praxis.
Hol sikerült, és mi lett volna,
ha gyakrabban megyek pokolba.
S ha mene, tekel és ufárszin :
velük együtt ülök a sámlin.

4

Mi mindig mindent elsietünk,
mi nagyon közelre megyünk.
Van egy emlékünk: Európa,
van egy álmunk: a jelenünk,
van egy-két halálos rögeszménk…
Úgy késünk el, mintha sietnénk.

Könnyű befogni menekülőt:
kapjon türelmet, teret, időt.
Fussa ki magát! Vigye a hit,
vagy a félelem, el nem szökik.
Nincsen több utca, csak ez a jó,
szalonnaszagú egérfogó.

Ments meg Uram az okosoktól,
mindig mindent jobban tudóktól,
s ha leejtesz egy almacsutkát,
intézkedj, hogy eltakarítsák,
mert mint bagót, fogukra rakják,
és nyálukban csúszkál az ország.

Halmozódnak a negatívjai
a lehetségesnek, s nincsen aki
Kolumbuszként, Macedóniai
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri,
de oda üti, kettőbe szeli:
világokat mer kimozdítani?

Talán a sportban még lehet,
talán a hitelesített
méterek, órák és kilók
azt mutatják, ami a jobb,
és talán akkor, ott dől el,
hogy miért, és hogy mennyivel.

Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.

5

Ő mindig valamit valamiért.
Hogyan értené meg, hogy miért,
miért mászom meg újra a hegyet,
ha úgyis le, ha belegebedek.
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom.
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton.

Amikor magát kitakarja,
csak: hogy sebeit mutogassa.
Amikor magát ködbe rejti,
büntetni akar, növekedni.
Amikor van csak úgy-se-így-se,
közönséges zsarnok az ipse.

Amíg sorra letapogatnak,
bepárásodik minden ablak.
Se ki, se be nem látni, pontos
csak a homály lesz. Önmagukhoz
méregetnek mind, zsák a foltját
keresi, király a bolondját.

Mikor lenyúltam magamért,
és eldöntöttem, mindegy volt már.
Magyarázgattam később. Lejjebb.
Tudnom kellene, merre menjek
most, az utolsó keresztútnál.
Vízszintesen már. Semmiért.

Mert annyi mindent kellene
tennem, hogy nincsen eleje,
se vége, csupán súlya, fodra:
bele se kezdek. Mint a kobra,
félelmemben fölemelem,
ingatom lassan a fejem.

Közben, hatos sorokban vége
annak is, ami mintha béke
lett volna lassan, Európa
kiskertjeibe betaposva,
ágyások, sírok közé útnak,
hogy legyen hely a háborúknak.

6

Csak képzelgés? csak gyötrelem?
hogy a tejút gerincemen
vezet keresztül, s mintha egy
kősziklát vinnék, görnyedek
a pattanásnyi föld felett,
mert lüktet, s egyre nehezebb?

„Ha ez a növény megszólalna,
ha beavatna a titokba,
ha…” – kanyarog a régi nóta
föl, föl a végtelen toronyba,
mintha szédült kutya tutulna
kút mélyéről a teliholdra.

A hegyekbe is belelátom,
a folyókba is belelátom,
fut velem országos halálom
dolgukat értő fenyők alatt.
S az asszony is, ki pohár vizet ad:
akár a fák. Fenséges cáfolat.

Mélyül a múltam, mintha gödör,
világ születik a semmiből.
Hátrálok benne: süket vakond,
s jövőm lesz megint minden, mi volt.
Minden, mi lassan körbe forog,
s őriz, ha egyszer megfordulok.

Fiú, itt még kell öregedni,
ötről a hatra létrán menni.
Úgy szólni, mintha gyerek volnál,
nem ugrálni a sorompónál.
Úgy pusztulni, mint ki ráérne,
s amit érdemel, az a bére.

Mint a leeresztett halastó
mélyén a maradék víz,
csillogok a távoli partra.
A nap, mintha egy béka izzó
szeme volna. Megérint.
S emelem medrem a halakra!